Civilizációnkat az az alapvető emberi igény építi, hogy a világ minél több részét az irányításunk alá vonjuk. A mindfulness gyakorlásával azonban beláthatjuk: nem hogy a külső, de még a belső világunkat is nehezen kontrolláljuk. Van azonban egy lehetőség, amellyel pozitív változást érhetünk el: ez pedig a gyógyító figyelem útja.
Adassék meg nekem a türelem, hogy elfogadjam, amit el kell fogadnom. A bátorság, hogy változtassak, amin változtatni lehet. És a bölcsesség, hogy felismerjem a kettő közötti különbséget. (Az Anonim Alkoholisták imájának – egyben assisi Szt. Ferenc imájának – a világi változata)
Biztonság és veszélyérzet
Biztonság. Az a bűvös állapot, amelyre mi, emberek tudattalanul és tudatosan egyaránt törekszünk. Anyagi és érzelmi biztonság, testi egészség, biztos családi, párkapcsolati háttér vagy épp a „szabadság biztonsága”: hogy, úgymond, ne legyek korlátozva – mind magnetikus hatású kifejezések. Talán sokan úgy érezzük kamaszkorunban vagy fiatal felnőttként, hogy nem érdekel minket a biztonság, de előtte is, utána is sokat dolgozunk, hogy elérjük. Kevés (lehet, hogy nulla) embert ismerek, aki a bizonytalanságot keresné, vagy nem érdekelné, mi lesz holnap. Pedig eszünkkel tudjuk, hogy csak a halál biztos ebben az életben.
Az emberi civilizáció is a biztonságkeresésre, vagyis a kontroll és az irányítás megszerzésére épül. Mindent irányítani akarunk. Eleink még azt ették, amit találtak a természetben, majd amikor egyre közelebb költöztek egymáshoz, és csökkent a vadász-, halász-, gyűjtőterület, akkor kitalálták, hogy mi lenne, ha már nem a véletlenre bíznák, hogy jóllaknak-e vagy sem, hanem irányítanák a folyamatokat. Ma legalábbis azt képzeljük, hogy így született meg a mezőgazdaság.
A kontroll iránti igényünk azóta csak növekedett. A bolygót az uralmunk alá hajtottuk, habár ennek egyre keserűbb következményei is vannak számunkra és minden, a Földön élő lény számára. Védőoltás, kötelező egészség- és autóbiztosítás, biztonsági öv és függönylégzsák, élelmiszerbiztonság és ÁNTSZ, gyermekvédelem, honvédelem, árvízvédelem, növényvédelem, védekezés a rovarok, rágcsálók és egyéb állatok ellen (azaz irtás), épületszigetelés, számítógépes támadás elleni védelem… – végtelen ez a sor. A modern élet egyre biztonságosabbá válik, veszélyérzetünk mégsem csökken.
A média is segít, hogy mindenben veszélyforrást lássunk. A múltkor autót vezettem, és egy kihalt útszakaszon egyetlen autó haladt előttem 70-nel. Ott, ahol 90-nel is lehet menni. Rögtön átfutott az agyamon: „ez veszélyes, olvastam a Totalcaron, hogy a forgalmat feltartó autók végső soron balesetet okozhatnak”. Szerencsére hamar elnevettem magam, és nem dőltem be a gondolatnak – na, de ez csak egyetlen eset, mikor sikerült elkerülnöm ezt. Hovatovább veszélyforrássá válik a néni, aki miatt nem tudok időben leszállni a villamosról; a kéretlen reklámlevél, amely a valóságos vagy emailes postafiókomban landol; vagy akár az, ha valaki eltüsszenti magát mellettem.
Manapság különösen az ételbiztonság felkapott médiatéma. „Az vagy, amit megeszel” – és vajon ki szeretne rovairtót, gombaölőt vagy egyéb károsnak tűnő anyagot enni? Természetes, hogy meg akarjuk védeni a testi egészségünket, ám – legalábbis számomra – nagy kérdés, hogy meddig érdemes ebben elmennünk. Mennyi időt érdemes azzal tölteni, hogy az élelmiszerek összetevőit bogarászom, vagy hogy számolgatom a zsírokat, kalóriákat, fehérjéket? Mi az a határ, amelyen túl már megszállottsággá válik ez a tevékenység? Vajon hallgassak azokra, akik szerint a glutén, a laktóz, a finomított cukor méreg, vagy inkább egyem, ami szembejön, és ha majd beteg leszek, utánajárok, mi bajom van?
Szakértők egy ideje már javasolják az ortorexia nervosa – vagyis a kóros helyesen evés – diagnózisának a bevezetését. Az ortorexiás személy naponta több órát tölt a számára elfogadható (pl. bio vagy ilyen-olyan mentes) élelmiszerek beszerzésével, ellenőrzésével; nem hajlandó nyilvános helyen, például étteremben enni, mert ott nem tudja ellenőrizni a forrást és a feldolgozás módját, s ha nem jut megfelelő élelemhez, akár éhezni is hajlandó. Ez a diagnózis pár évszázada még nem létezhetett volna.
Na, de hasznos-e ez a sok védekezés?
Védekezünk, és védekezésünk részben hasznosnak is tűnik. Hiszen még kétszáz éve is negyven év körül volt a születéskor várható élettartam szerte a Földön – azóta ez a száma sok helyen megduplázódott, még a híresen egészségtelenül táplálkozó magyarok is tovább élnek, hála az orvostudomány és a mezőgazdaság fejlődésének. Abszolút értelemben azonban mégsem ér annyit a sok védekezés, hiszen sokszor merül fel a kérdés, hogy élünk-e olyan jól, olyan boldogan, olyan teljességben, mint eleink vagy a kevésbé civilizált népek. Energiánkat, időnket fölemészti, hogy a holnap miatt aggódunk, s nem érünk rá jelen lenni az életünk örömeiben és bánataiban.
Idős korukra egyedül maradó emberek. Csonka családban felnövő gyerekek (márpedig ma már az első házasságok 70%-a, a későbbiek 80–90%-a válással végződik). Egész életüket magányos elszigeteltségben töltő emberek. Csupa nehéz sors, amelyek jó része azért alakul ki, mert minél jobban védekezünk, annál magányoabbá válunk. Ráadásul nincs az a védekezés, amely végképp megszüntetheti a betegséget, a halált, a veszteségeket. Védekezéssel, védekezés nélkül is elmúlik ez az élet – csak hogy a védekezés nagyon sok energiát és időt emészt fel.
Jellemző, hogy nagyon sokat foglalkozunk azzal, hogy kívülről milyen fenyegetések érhetnek minket – ám általában kevés időt fordítunk a belső világunkra. Pedig ha többet figyelnénk befelé, akkor nemcsak boldogabbak lehetnénk. Hanem a jövőn, a holnapon való aggódást is könnyebben korlátok közé terelhetnénk. Hiszen tervezni, több lehetőségre is felkészülni, álmodozni – nincs ezzel semmi baj, amíg túlzásba nem visszük irányítási igényünket.
A belső kontroll határai
Aki mindfulness-típusú meditációkat kezd gyakorolni, annak az első nehéz szembesülés általában az, hogy elég nehéz egy helyben tartani a tudatot. Figyeljük a légzést, a testi érzeteket, a hangokat, bármit – és egyszer csak egész máshol járunk. A tudat elkalandozott: teendők, bevásárlólista, múlt, aggodalmak, spekuláció, álmodozás… Sebaj, visszatereljük a tudatot. Ám elég hamar azt vesszük észre, hogy a tudat megint elkalandozott. És ez így megy végestelen végig. Hát már a figyelmemet se tudom irányítani?! Micsoda tudatom van nekem?!
Minél többet gyakorolunk, annál inkább megértjük, hogy nagyon kevés dolgot tudunk irányítani saját testünkben és tudatunkban. Meg tudom-e parancsolni a tudatomnak, hogy ezt az érzelmet ne érezze, azt viszont érezze? Tudom-e utasítani magamat, hogy bizonyos gondolatok ne jussanak az eszembe, más gondolatok viszont gyakran kerüljenek elő? Szólhatok-e a testemnek, hogy ne érezzen fájdalmat, kizárólag kellemes érzeteket? Ugye, nem. Arra viszont képes vagyok, hogy megfigyeljem, ami a testben, tudatban történik, és gyakoroljam az ítélkezésmentességet, a kíváncsiságot. És ez a barátságos odafigyelés idővel gyógyító figyelemmé válik. Kontroll, irányítás helyett aktív figyelem.
Amikor egy kicsit lazítunk a belső világunk kontrollján, akkor nyílik rá lehetőség, hogy a külső kontrollból is engedjünk egy kicsit.
Talán élvezhetem egy kicsit ezt a pillanatot ahelyett, hogy a szorongató jövőre vagy múltra gondolnék. Talán elég lehet egyszerre csak egy napot megélni – és a többi úgyis jön magától. Talán igazán együtt lehetek a családommal, a barátaimmal, a kollégáimmal ahelyett, hogy folyton azon spekulálnék, mit kellene vagy kellett volna másképp csinálnom.
Nem biztos, hogy mindig képesek vagyunk ezekre a talánokra, de néha igen. És ezek a rövid pillanatok lassan percekké, órákká válhatnak, ahogy egyre többet gyakoroljuk ezt a szemléletet.
Néha talán nem árt emlékeztetni magunkat, hogy az egész életünk csak statisztika. 0,00001% esélyem van rá, hogy ma elüssön egy autó. Még kevesebb az esélyem, hogy ötösöm legyen a lottón. Habár vannak részeredményeink a külső valóság kontrollálásában, sosem fogunk eljutni odáig, hogy minden problémát kiküszöböljünk. Az ember is csak egy állat, természetes, hogy védekezni akarunk, és nehezen adjuk az életünket, az egészségünket, a családunkat, a vagyonunkat. Ám van egy egészséges határa a biztonság miatti aggódásunknak, amit talán nem érdemes átlépnünk. Hiszen közben boldogan, kiegyensúlyozottan, lelki gazdagságban akarunk élni – és ez aggódalmak közt gyötrődve lehetetlen.
Minél több kontrollt adunk fel, annál nagyobb a szabadságunk, és annál több a másra fordítható időnk, energiánk. Ám a külső irányítás lazulása felé a belső kontroll lazításán keresztül vezet az út. Szerencsére ez egy kedves, barátságos út, mert ahogy Jon Kabat-Zinn is mondja: „Amikor csöndben leülsz, és csak időt öltesz önmagaddal, az a szeretet alapvető megnyilvánulása.”
Ha kíváncsi vagy a mindfulness szemléletére, gyakorlataira, ötnapos nyári tréningünkön elsajátíthatod őket. Májusban pedig kétszer is vezetett meditáción vehetsz részt élőben, a Facebookon.
