A mindfulness (tudatosság/tudatos jelenlét) egyik fontos témája – szakmai és nem szakmai körökben egyaránt – az együttérzés kérdése. A mindfulness-tanárok és -szakértők körében gyakran „egészséges” vita zajlik arról: szabad-e arra kérni a meditációs csoport résztvevőit, hogy esetleg találjanak rá a bennük lévő együttérző szeretetre – amit mások iránt éreznek. Vagy éppen önmaguk iránt.
Hogy ez miért tud ekkora vitát gerjeszteni? Azért, mert a tudatos jelenlét gyakorlatai és tanításai során minden tanár heteken át sulykolja a tanítványainak, hogy itt nem erőltetünk semmit. Azzal foglalkozunk, ami itt és most van. Ha harag van bennünk, a haraggal, ha fájdalom van bennünk, a fájdalommal, ha fénysebességgel rohangáló gondolatok vannak bennünk, akkor a rohanó gondolatokkal. Logikailag sehogy sem illeszkedik bele ebbe a képbe az, hogy keressük meg magunkban az együttérzést, a szeretetet – vagy bármi hasonlót. Mi van, ha én épp félelmet érzek vagy szorongást? Akkor kezdjem el erőltetni, hogy „jaj, de szeretem magamat, jaj, de szeretek másokat”?
Természetesen a válasz a fenti kérdésre határozott nem: nem erőltetünk semmit. Ugyanakkor nem véletlen, hogy a mindfulness-közösségen belül vita folyik erről a kérdésről. Vannak, akik szerint ezt az együttérzést elég, ha a tanár jeleníti meg implicit módon, a saját személyiségével, azzal, ahogyan odafordul a tanfolyam résztvevőihez. Mások szerint azonban igenis érdemes nyíltan megosztani a kezdő meditátorokkal is az együttérzés technikáit, elméletét.
Az ő álláspontjukat egyre inkább megtámogatják a tárgyban egyre növekvő számú kutatások. Ezek általában az önkritika és az önmagunkkal szembeni együttérzés szembeállításán alapulnak, azt vizsgálva valójában melyik szolgálja jobban a személyiség fejlődését.
A Berkeley Egyetemen kutató Juliana Breines és munkatársai által végzett kísérletet összesen négyféle csoporttal is elvégezték (egyetemi hallgatók, átlagos felnőttek és így tovább), és mindegyik hasonló eredménnyel zárult.
Először a résztvevőket egy olyan impulzusnak tették ki, amelyek jellemzően önkritikát generálnak. Az egyik csoportot arra kérték, hogy írják le és részletezzék egy-két olyan komoly, személyes gyengeségüket, amelyek miatt rosszul érzik magukat. Egy másik csoportban a résztvevők olyan, nemrégiben történt eseményeket idéztek, amelyekben, úgy érezték, nagyon elrontottak valamit. Olyan eseményeket, amelyek után bűntudatuk volt, amelyeket megbántak, sajnáltak. Egy harmadik csoportban pedig egy brutálisan nehéz tesztet írattak a résztvevőkkel, amelyek után úgy érezhették: nem tudnak eleget, nem tanulnak eleget.
Ezek után a csoportok egyik felének segítettek, hogy gyakoroljanak önmagukkal szemben egy kis együttérzést. Akik arról írtak például, hogy mit rontottak el nemrég, vagy hogy milyen gyengeségeik vannak, azokat arra kérték, hogy 3 percen át írjanak egy rövid levelet önmaguknak együttérző és megértő stílusban, elkerülve a kritika minden formáját. Akik tesztek írtak, azokat pedig a kísérletvezető így vigasztalta: „Ha úgy érzed, ez a teszted rosszul sikerült, akkor tudnod kell, hogy ezzel nem vagy egyedül. Ezekkel a tesztekkel általában nehezen küzdenek meg a hallgatók. Ha most úgy érzed, rosszul teljesítettél, próbálj meg egy kicsit kedvesebb lenni önmagadhoz, egy kicsit kevésbé kemény.”
A csoportok másik fele nem kapott további instrukciókat, őket hagyták, hadd legyenek a saját, eredeti gondolataikkal.
A kutatás folytatásában megvizsgálták, mi történt az emberekkel a továbbiakban. Azt találták, hogy akiknek segítettek, hogy önmagukkal szemben kevésbé legyenek kritikusak, azok jóval nagyobb hajlandóságot mutattak rá, hogy fejlődjenek, változtassanak, tanuljanak a hibáikból. Például a rossz tesztek írók sokkal nagyobb arányban olvastak utána a tananyag azon részének, amelyet nem tudtak a dolgozat során. Azok pedig, akiket a közelmúltban elkövetett, megbánt cselekedeteikről kérdeztek, szintén nagyobb arányban döntöttek úgy, hogy valami módon csökkentik, kompenzálják a hibás döntéseik káros vagy kellemetlen következményeit. Az „ön-együttérzést” gyakorolók ezen felül jóval optimistábbak is lettek azzal kapcsolatban, hogy személyes gyengeségeiken változtatni tudnak a jövőben.
Még tudományosabbra fordítva a szót, más kutatásokból már azt is tudjuk, hogy az (ön-)együttérzés folyamata során oxitocin és a szervezet által termelt, diszkomfortcsillapító hatású ópiátok szabadulnak fel. Az oxitocin szervezetünk „szeretethormonja” – ha a szülő megöleli a síró gyerekét, ha szeretkezünk, ha visszaemlékezünk gyerekkorunk egyik napfényes pillanatára, akkor is oxitocin szabadul fel bennünk.
Fontos tudnunk, hogy egyszerű technikákkal egyedül is megadhatjuk önmagunknak az együttérzést: persze, írhatunk magunknak 3 percig egy biztató levelet, mint a kísérlet résztvevői, de akár meg is ölelhetjük magunkat. Vagy kezünkkel melengethetjük azt, ahol fáj, legyen az érzelmi vagy testi fájdalom. Agyunk nem tud különbséget tenni, honnan jönnek az ingerek: ha önmagunkat dajkáljuk, az ugyanolyan impulzus, mintha önmagunkat szidnánk. Talán nem tudjuk könnyen leállítani tudatunk önbántó mechanizmusait, ám adhatunk önmagunknak egy kis vigaszt, egy kis szeretet is mindeközben.
Az a tapasztalatom, hogy azok az emberi lények, akik a mindfulness-tanfolyamokra jönnek, lényegében ugyanazzal a motivációval jönnek, akárhogy fejezzék is ki ezt: egyszerűen jól akarják érezni magukat a bőrükben, szeretni akarják minden egyes porcikájukat. Békében élni önmagukkal. Mert ha békében élsz önmagaddal, akkor jöhet bármilyen vihar, külső vihar vagy belső vihar, tudsz táncolni az esőben is, és nem kell riadtan és azonnal fedél alá menekülnöd. Ezért aztán – logika ide vagy oda – minden MBSR-tanfolyamon tanítani fogom az együttérzés technikáit és szemléletét.
