Nemrégiben már írtam róla, milyen betegségekben, állapotokban segíthetnek nekünk a mindfulness meditációi – most ezt a sort fogom folytatni: a krónikus fájdalmakról, a figyelemhiányos zavarról, illetve a daganatos betegségekről lesz szó.
A fájdalom és a mindfulness
A fájdalom elkerülhetetlen része az életnek. Legtöbbünknek már a születése is fájdalmas, s aztán nagyon sok fájdalmas élmény következik minden baba és gyerek számára. Nem beszélve a felnőtt korról.
Evolúciós értelemben a fájdalomnak nagyon fontos funkciója van – ez a tapasztalat hívja fel az állat és az ember figyelmét, hogy teste bizonyos részei nagyobb figyelmet, nagyobb törődést igényelnek. Az állatok reflexszerűen engedelmeskednek is ennek az ingernek. A legegyszerűbb törődés az, amikor a sérült testrészt kíméljük, tehermentesítjük, vagy megtisztítjuk – az állatok körében nagyon gyakran lehet látni ezt a jelenséget. Bizonyos állatok arra is képesek, hogy kezeljék magukat, például sárral vagy agyaggal fedjék be a vérző, fájó területeket – ez már a kötözéshez hasonló módszer.
Az ember azonban képes ennek az öngondoskodó reflexnek többféleképpen is ellenállni. Hamar kialakul bennünk az a mechanizmus, hogy elutasítjuk a fájdalmat – ellenállunk neki, vagy el akarjuk kerülni a tapasztalását. Ez a minden emberre jellemző viselkedési mintázat valószínűleg abból az emberi képességből származik, hogy el tudjuk képzelni, milyen volt, amikor nem fájt. Vagy milyen lenne, ha nem fájna. És vágyakozni kezdünk a képzelt világunk után.
Napjainkban, amikor a testtel való kapcsolat amúgy is meggyengült a civilizált világban, ez a probléma még kiterjedtebbé vált. A jelenséget mi sem mutatja jobban, mint az ún. fájdalomambulanciák megjelenése. Ezeken az ambulanciákon általában hosszú ideje fennálló, krónikus fájdalmakat kezelnek. Ezek jó része mozgásszervi vagy daganatos betegségek okozta fájdalom – ám sok páciens esetében merül fel a fájdalomzavar, illetve a fájdalomszindróma diagnózisa is.
Hogy mi a fájdalomzavar/fájdalomszndróma, azt hadd világítsam meg egy egyszerű történettel. Évával (kitalált név!), egy jó kiállású, 32 nővel együtt jártam életem első mindfulness tanfolyamára. A nő fájdalmának nehéz története 5 évvel azelőtt kezdődött. Lumbális (deréktáji) porckorongsérve lett – napjaink irodai környezetében ez ma már népbetegség. A legtöbb gerincsérv tornával gyógyítható, karbantartható, Éva azonban elhanyagolta ezt, helyette inkább kenőcsökkel, majd tablettákkal enyhítette az egyre erősödő fájdalmát, míg aztán 29 éves korában el nem jött az a pillanat, amikor az orvosok közölték vele, hogy ha nem akar lebénulni, akkor azonnal meg kell operálniuk.
Az operáció sikerült – ám Éva erős fájdalmai nem múltak el. Ekkor kapta meg a krónikus fájdalom szindróma diagnózisát. A fájdalomzavar, illetve -szindróma tulajdonképpen nem egyetlen betegségi állapotot jelöl. Vannak, akik egyszerűen erős, hosszan tartó fájdalmat éreznek, anélkül, hogy annak bármi szervi oka lenne – mások esetében pedig ugyan vannak testi okok, ám a fájdalom intenzitását azok sem magyarázzák. Éva esetének a magyarázatára az utóbbi évtizedben igencsak elterjedt az az elképzelés, miszerint a fájdalmat közvetítő idegek „úgy maradnak”: vagyis olyan sokáig – Éva esetében 2 évig – közvetítik a fájdalom érzését, hogy már nem tudnak ebből az üzemmódjukból kikapcsolni, és még akkor is ezt az ingert továbbítják, amikor a fájdalom forrása megszűnt.
Mikor Éva a mindfulness tanfolyamra jött, akkor már összesen 5 éve szenvedett ettől a krónikus fájdalomtól. Évek óta szedett ópiáttartalmú fájdalomcsillapítókat, amelyek már kezdték kicsinálni a gyomrát. Az interneten olvasta, hogy a mindfulness meditációi hasznosak lehetnének neki. Már 5 hét gyakorlás után mosolyogva mesélte, hogy a felére tudta csökkenteni a gyógyszere napi adagját, azóta pedig már gyógyszer nélkül is jól van.
Sokan számolnak be hasonló gyógyulásokról. A fent ismertetett elmélet ellenére nem tudjuk pontosan, hogy idegrendszerünk melyik része nem tud „kikapcsolni a fájdalom üzemmódból”. Mindenesetre úgy tűnik, hogy sok ember képes újrakondicionálni a testtudatát ezzel a módszerrel. Azt szoktuk mondani, hogy fájdalom nélkül nincs élet, ám szenvedés nélkül igenis van. A szenvedést ugyanis a fájdalommal szembeni ellenállásunk, a fájdalom nélkül elképzelt világ utáni vágyakozásunk okozza.
fájdalom x ellenállás = szenvedés
Ha a fenti szorzatban az ellenállás = 0, akkor a szenvedés = 0. Nem hiszed? Érdemes megpróbálni. Ám ahhoz először meg kell tapasztalnod, te hogyan állsz ellen, miben áll a te ellenállásod. Ebben segíthetnek a mindfulness tanfolyamokon tanított, vipasszana típusú meditációk.
A figyelemzavar, a hiperaktvitás, az ADHD és a mindfulness
A figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar (angolul attention deficit hyperactivity disorder – innen jön az ADHD rövidítés) valójában két különböző mentális probléma társulása. Vannak figyelemhiányos zavarban szenvedők, akiknek a legfőbb problémáját a tudatuk megállíthatatlan pörgése jelenti, vagyis a gondolatok kontrollálhatatlan áradása. Aki hiperaktív, annak a legfontosabb panasza a teste nyugtalansága, az állandó izgés-mozgás. Az ADHD-ban szenvedőkre mindkét zavar tünetei jellemzőek.
Ha egy figyelemzavarost megkérdezünk valamiről, jó eséllyel nemcsak a kérdésre válaszol, hanem számtalan asszociációjáról és lényegtelen részletről is beszélni fog – sőt akár az is lehet, hogy témát vált, és nem is válaszol a kérdésre. Más szavakkal azt is mondhatnánk, hogy figyelme fókuszát csak nagyon rövid ideig tudja egy tárgyon tartani. Nyilván nehéz ennyire szétszórtnak lenni, ám a dolognak megvan az az előnye, hogy a figyelemzavarban szenvedők gyakran meglepő módon hoznak kapcsolatba különféle mentális fogalmakat, s ezek a szokatlan képzettársítások sokszor eredményeznek igazán kreatív és intuitív megoldásokat.
Aki ebben a zavarban szenved, annak igazából nem a figyelemhiány a problémája, s nem is az, hogy túlságosan impulzív. Az állapot valódi oka az agyi végrehajtó-kontrolláló funkciók gyengesége, ennek következtében pedig nincs, ami a természetesen csapongó figyelmet megtartsa. Így az idővel való gazdálkodás, a döntéshozatal, az élet megszervezése és megtervezése terén komoly nehézségek alakulhatnak ki. Újabb kutatások arra is rámutatnak, hogy a felnőtt ADHD-sokat a falásrohamok, illetve az elhízás egyaránt fenyegetik.
A tudatos jelenlét szempontjából nézve többé-kevésbé mindnyájan figyelemzavarosak vagyunk. Amikor valaki meditálni kezd, gyakran csodálkozik el, milyen gyorsan terelik el a figyelmét a gondolatok. Vagy hogy milyen nehéz akár csak egy pár percig is nyugton ülni. Ha figyelemzavarosak vagyunk, tudatunk még gyorsabban és még több irányba vándorol az átlagosnál. Ilyenkor a felmerülő késztetések, motivációk rendszeresen nagy tempóban érkeznek meg a tudatunkba. Mi általában azonnal engedelmeskedünk e késztetéseknek anélkül, hogy megvizsgálnánk, hasznos-e az azonnali reakció a számunkra.
Nemcsak figyelemzavarban fordul elő, hogy úgy érezzük, gondolataink, képzettársításaink labirintusába keveredtünk. Sokan vélik úgy, hogy a buddhista pszichológia épp ezt az állapotot nevezi zavarodottságnak vagy tudatlanságnak
E késztetéseknek, vagyis a felmerülő gondolatoknak a tudatos szemlélése azt jelenti, hogy kevésbé foglalkozunk a gondolatok tartalmával. Ebben a tekintetben a mindfulness mindenképpen különbözik a legtöbb pszichológiai iskolától, ahol a gondolatok tartalma, eredete fontos szokott lenni. A figyelemzavarosok számára különösen ajánlott gondolatok tudatossága meditációban azonban sokkal inkább arra figyelünk, hogy mikor jelenik meg egy gondolat, mennyi ideig van velünk, és mikor tűnik el. Vagy arra, hogy éppen mennyi gondolatunk van. Vagy hogy milyen jellegűek a gondolataink, hová visznek minket. Vagy hogy a tudat milyen funkciójához tartoznak (emlékezés, tervezés, álmodozás stb.). Összességében az a lényeg, hogy egy lépést hátrálva kívülről ránézünk a gondolatainkra, és azt gyakoroljuk, hogy ha mégis elterelik a figyelmünket, akkor hogyan búcsúzhatnánk el tőlük kedvesen.
Meglepő módon a felnőtt figyelemzavarosok jó része már eleve komoly tapasztalati belátással, megértéssel rendelkezik gondolatai természetéről. Mivel érzékelésük e téren eléggé kiélesedett, az átlagnál sokszor könnyebben észlelik a gondolatok megjelenését, eltűnését, s ezért elég könnyen tudják használni a számukra nagyon lényeges gondolatmeditációt.
De az is sokat segít nekik, hogy a mindfulness tanfolyamok első négy hetében főként azt gyakoroljuk, hogyan térjünk haza, a testbe. Maga az instrukció, hogy csak megfigyeljük a testi érzeteinket, és nem reagálunk rájuk, elsőre meghökkentő szokott lenni a figyelemzavarban szenvedőknek, mivel megszokták, hogy állandóan cselekvő üzemmódban vannak. Ám aztán, ahogy egyre többet gyakorolják ezt a hozzáállást, gyakran ráéreznek, milyen pihentető s egyben felszabadító érzés, mikor csak úgy létezünk, és nem cselekszünk. Tapasztalatom szerint hatalmas fordulópont, amikor ez megtörténik – akár ADHD-sokról van szó, akár nem -: innentől pontosabb érzelmi motivációnk van, hogy jobban elmélyüljünk a meditációs praxisban.
A daganatos betegségek és a mindfulness
Én magam is így találkoztam a meditációval: kiderült, hogy rákos vagyok. Miután az első sokkból magamhoz tértem, úgy gondoltam – ha már ez a helyzet, akkor talán érdemes lenne valami olyan módszerhez folyamodni, ami a továbbiakban segít megőrizni a nyugalmamat. A „továbbiak” alapvetően a kemoterápiát jelentették, és mint kiderült, tényleg elkél egy kis nyugalom egy ilyen folyamatban. Miután végigcsináltam a kemoterápiát, hamar egész jól éreztem magam, majd másfél évvel később hosszú hónapokig tartó, nehéz, lázas betegségbe estem, aminek sehogy se találták az okát. Aztán kiderült, hogy a kemoterápia mellett alkalmazott másik kezelés elpusztította az immunrendszerem egy részét, s így olyan betegségek is elsúlyosodhattak rajtam, amelyeket egy kétéves gyerek is könnyen kihevert volna. Most jól vagyok, de tudom, hogy szinte bármikor jöhet valami, hiszen a kemoterápia nem csodaszer, az alapbetegségem is bármikor kiújulhat.
Nem egyszerűen panaszkodásból írtam le a fenti történetet, hanem azért is, hogy érzékeltessem egy rákos beteg élethelyzetét. Az alkalmazott terápiák mellékhatásai gyakran súlyosak, s emellett még azzal is szembesülni kell, hogy az egész talán hiába volt. És talán kell egy újabb komoly kezelés. Vagy a súlyos mellékhatások okoznak valami elhúzódó nehézséget. És így tovább. Teljes bizonytalanság. Lényegében életünk végéig. Ha megfelelő életminőséget akarunk, akkor lehet, hogy kénytelenek leszünk megtanulni, hogyan lehet táncolni a bizonytalanság viharában, miközben körülöttünk csapkodnak a villámok.
Nemcsak a testi fájdalommal szembeni ellenállásunkat kell ilyenkor tudatosítanunk, hanem azokat a gondolatokat is, amelyek minden egyes nap tízezerszámra merülnek fel a tudatunkban. Kutatások szerint ezek nagy része negatív gondolat, s túlnyomó többségükben önmagunkhoz beszélünk bennük. Kemoterápia, sugárkezelés, műtétre várás és műtét utáni lábadozás alatt jellemzően sok ideje van a betegnek – s ezt az időt gyakran gondolkodásra használjuk. Ilyenkor belekeveredhetünk a negatív gondolatok lefelé húzó örvényébe, amely depresszív (pl. „már minden mindegy…”) vagy szorongó (pl. „mi lesz a gyerekeimmel, ha…?!”) hangulatokat állandósíthat. Ebben a belső dialógusban gyakran rosszabbnak festjük le a helyzetünket, mint amilyen valójában, rögtön a legrosszabbra gondolunk, és szinte tényként kezeljük, hogy képzeletünk terméke már meg is történt. Vagy a helyzeten való rágódással tesszük ki magunkat még több stressznek.
A stresszhormonok – kortizol, adrenalin és noradrenalin – jelenléte a test önfenntartó-regeneráló mechanizmusait (emésztés, immunrendszer) visszafogja, ami egy ilyen kezelés során nem túl szerencsés. Sok rákos beteg számol be alvászavarról is, amelyet jellemzően a negatív gondolatok fent említett áradása szokott okozni.
Nagyon fontos része a tudatos jelenlét alapú intervencióknak, amikor tudatosítjuk, mire van befolyásunk – és mire nincs. Hiszen ha hatalmunkban áll megváltoztatni valamit, ami nagyon kellemetlen vagy fájdalmas nekünk – akkor ezt miért ne tennénk meg? Nem ritkán azonban olyan jelenségekkel szembesülünk, amelyekre nincs igazán befolyásunk – s még ekkor is a megszokott viselkedési mintáinkat erőltethetjük (pl. megpróbáljuk „átvenni a hatalmat”), persze, hatástalanul. A rákos betegek gyakran találkoznak ezzel a helyzettel: úgymond mások – az orvosok, ápolók – hatalmában vannak. Nem mindig egyértelmű, mi miért történik, s nincs más megoldás, mint az elfogadás. Vagy legalább az eltűrés. Ez főként azoknak nehéz, akik megszokták, hogy ez élet minden területén ők dominálnak. Vagy azoknak, akik nehezen bíznak meg másokban.
Az elfogadás ellentéte, az elutasítás egyértelmű testi érzetekkel jár. Szó szerint érezzük a testben, ha valaminek ellenállunk. Mikor azonban belátjuk, hogy fölöslegesen állunk ellen azoknak a dolognak, amelyekre amúgy sincs túl sok befolyásunk, az nagyon sokat segíthet. Aki járt már magyar egészségügyi intézményben, az pontosan tudja, milyen aspektusai lehetnek ennek a kérdésnek. Hiszen nemcsak arról van szó, helyes-e a diagnózisunk, ez-e a megfelelő terápia számunkra, biztos hogy jól döntött-e az orvos. De a túlterheltség miatt – hiába vagyunk akár súlyos betegek – néha sokat kell várnunk, hiányos és kapkodó lehet a tájékoztatás, számos kényelmetlenség fordulhat elő. Mivel nem áll hatalmunkban, hogy megváltoztassuk ezeket a nehézségeket, nincs más út, mint önmagunkon változtatni – és azt gyakorolni, hogyan fogadjuk el a testben felmerülő nehéz érzéseket. Vagy ahogy Viktor Frankl pszichiáter és holokauszttúlélő mondja (nyilván nem a rákkezelésre, hanem a haláltáborra célozva):
Nem tudod megváltoztatni a helyzetet? Ha nem, akkor a saját kezedben van annak lehetősége, hogy változtass azon, ami fájdalmat okoz neked. Mindig megválaszthatod a magatartásodat, hogy hogyan állsz ehhez a szenvedéshez.
Azt tapasztalom, hogy nem egy ember számára jelent felszabadulást, amikor megérti: fölösleges olyan dolgok miatt aggódnia vagy idegeskednie, amelyekre amúgy sincs ráhatása. Persze, az intellektuális megértés még nem fújja el automatikusan az aggodalmakat és az idegeskedést – de megnyithat egy kaput, amely segít puhítani az belső ellenállást, segít fejleszteni az általában vett elfogadást.
Észak-Amerika és Nagy-Britannia számos kórházában a mindfulness már integráns része a daganatos betegségek kezelésének. Vizsgálatok sora bizonyítja, hogy a tudatos jelenlét életszemlélete, módszerei sokat segítenek a nehéz kezelések közben és után is. Javul a betegek hangulata, magasabb szintűnek érzik az életminőségüket, könnyebben tolerálják a kellemetlen mellélhatásokat, valamint – mivel megtanulnak bánni a gondolataikkal – sokszor enyhül az alvászavaruk is. Márpedig mindez egy kedvezőbb, kellemesebb tudatállapotot eredményez, amely fiziológiai értelemben is támogatja a gyógyulást. Arról nem is szólva: mekkora tudati fejlődést alapoz meg.
Ha egy rákos beteg megtanulja a mindfulness meditációit, és gyakorolja is, akkor szó szerint részt vehet a saját gyógyításában, gyógyulásában – s ezzel részben megszűnik az a kiszolgáltatott helyzet, ami sokaknak oly nehézzé teszi ezt a betegséget. „Én, a beteg megteszem a magamét a saját jólétemért, s ők, az orvosok, ápolók is megteszik a magukat értem.” Nekem is talán az vált a legfontosabbá a meditációban, hogy ez mindig velem lehet, ehhez az eszközhöz mindig hozzáférek. Nem kellenek hozzá segédeszközök, nem kellenek segítők, terapeuták – fekszem az ágyon, jön belém az infúzió, és ha úgy döntök, bármikor elmerülhetek a jelen tapasztalatainak a világában, azaz a meditációban…
