„Kutyából nem lesz szalonna.” „Aki hülye, az is marad.” „Az ember nem tud kibújni a bőréből.” – Csak néhány példa azok közül a népi vagy „pop”-bölcsességek közül, amelyek mind arról győzködnek minket, hogy a változás, változtatás lehetetlen. A mindfulness szemlélete szerint nincs is szükség semmiféle változásra, változtatásra – épp elég, ha megbarátkozunk azzal, akik éppen vagyunk. Talán ez a tudatos jelenlét legfőbb üzenete: elfogadni, aki vagyok, ahogy vagyok, amilyen vagyok.
Ettől függetlenül senki sem a fenti szándékkal kezd a mindfulness gyakorlásának. Igenis változni akarunk! Meg akarunk szabadulni ettől, attól, sőt talán még fejleszteni is akarjuk magunkat. Számos embert, aki a mindfulness-szel ismerkedik, kezdetben enyhén szólva is frusztrálja az a felismerés, hogy a mindfulness a nem-cselekvés útja. Arra a látszólagos paradoxonra épül, hogy épp az elfogadáson keresztül juthatunk el az elengedésig. Ha stresszt érzek a testben, a tudatban, akkor a legtöbb, amit tehetek, hogy gyakorolom az elfogadást. Ha már 100%-ig meg tudtam békélni az adott stresszel, akkor nem okoz több szenvedést, vagyis nincs is szükségem az adott jelenségtől való megszabadulásra, azaz a változtatásra. Az mégis megtörténik anélkül, hogy akarnom kellene.
Az ellentmondás csak látszólagos. Amikor ugyanis nem állok többé ellen a kellemetlen tapasztalatnak, hanem békét kötök vele, és megengedem, hogy ott legyen, ahol van, akkor lehetőséget adok neki a változásra. Ám amíg ellenállok egy adott tapasztalatnak – példánkban egy bizonyos stresszreakciónak –, addig mesterségesen fenntartom a létét, sőt ellenállásommal, elkerülési stratégiáimmal csak egyre nagyobbá, egyre nehezebbé teszem magamnak az egészet.
A dolgok ugyanis jönnek, mennek, változnak, és csak akkor képzeljük azt, hogy amit éppen tapasztalunk, már örökké így lesz, amikor beszűkül a látóterünk. Öröm és bánat, félelem és remény, fájdalom és élvezet – egyik sem tart örökké. „Adjatok egy biztos pontot, és én kifordítom sarkából a világot” – ám ez a biztos pont nem létezik, hiszen a „biztos pontok” is változnak. A részecskefizika mikro- vagy nanószintjén ugyanúgy állandó a változás, mint ahogy a kedélyünk, a fizikai állapotunk is folyamatos változásban van. A Föld is változik, nem beszélve a világegyetemről. Most éppen úgy tudjuk, hogy tágul, ugye…
Valahogy mégis a közhelyszerű bölcsességek közé keveredett, hogy amilyennek születtünk, vagy amilyenné fiatalként váltunk, az már örökké az alaptulajdonságunk lesz. Sokan, akik nyíltan ellenállnak a változásnak, szívesen hangoztatják az ezt megerősítő tételeket. Például az egyik alkoholista kliensem szintén alkoholista apja is rendszeresen a fia orra alá dörgölte, hogy úgysem fog neki sikerülni a leállás vagy a kontrollált ivás – aztán amikor kezdte látni a csodát, maga is meglepődött.
Ahogy a fenti példa mutatja, gyakran a környezetünk is sokat tesz azért, hogy abban a hitben tartson minket, nincs igazi változás a személyes szinten. Sőt, ahogy láttuk, a kultúránk is sokszor ebbe az irányba tereli a gondolkodásunkat. Ez részben természetes is, hiszen megszoktuk, hogy kategóriák, fogalmak mentén gondolkodunk, és ezt mások szintén elvárják tőlünk. Amíg gyerekek vagyunk, talán egy ideig meghagy minket a társadalom a boldog „semmilyenségben” – habár egyes rokonok már akkor bőszen érdeklődnek, hogy „mi leszel, ha nagy leszel?” –, ám ahogy elkérkezik a serdülő, majd a fiatal felnőtt kor, óhatatlanul döntéshelyzetek sora elé állít minket a társadalom, és választanunk kell, hogy milyen szerepeket húzunk magunkra. Identitást kell magunknak kovácsolnunk. Ez általában a kamaszkor nehéz folyamata. Kikhez tartozom, kikhez nem, milyen zenét szeretek, milyet utálok, milyen dolgok érdekelnek, milyen dolgok nem – és ezzel elkezdődik a leválás a naivnak bélyegzett eldöntetlenség világáról.
Emlékszem, én annak idején arra voltam kíváncsi, hogy működik a világ, mi a lényege, mit keres benne ez az emberi élet. Egész középiskolában fizikusnak készültem, mert úgy gondoltam, hogy ha Einstein, Heisenberg, Schrödinger és társai ilyen sokat tudtak mondani a világ működéséről, akkor ez majd segít nekem is, hogy közelebb kerüljek a válaszaimhoz. Aztán az utolsó évben rémülten értettem meg, hogy ezekkel a kérdésekkel talán mégsem a fizika a jó választás, és kapkodva eljutottam a filozófiától a szociológián át az irodalomig – hiszen valamivé lennem kellett. Hosszú út vezetett oda, hogy a sok -ológia és egyéb tudomány meg művészet után rájöjjek: engem csak a tapasztalati megértés gazdagít. Aztán – már középkorú fejjel, őszülő szakállal – eljutottam addig a tapasztalásig, hogy talán nem is olyan nagy baj, ha újra fölveszem az étellel játszó óvodás kísérletező attitűdjét. Ez a világ folyton arra késztet minket, hogy valakiként, valamilyenként definiáljuk magunkat – ezzel kizárva minden mást –, ám lehet, hogy ez a hozzáállás nekem sokkal több szenvedést okoz, mint amennyi hasznát látom.
Nemcsak a különféle elvárt szerepek és magunkra húzott identitások korlátozzák a látóterünket – sokszor mi vagyunk önmagunk legnagyobb ellensége. Egész pontosan az a jelenség, hogy hajlamosak vagyunk bedőlni a gondolataink tartalmának. „Én erre sose voltam képes, és már nem is leszek.” „Állandóan ilyen vagy olyan vagyok.” „Már megint ugyanott tartok…” „Úgy látszik, erről sehogy se tudok leszokni…” „Jellemző, nem is én lennék, ha ez nem velem történne…” Tízmilliószámra merülnek fel az ilyen és ehhez hasonló automatikus gondolatok egy-egy élet során. Ha nem gyakoroljuk azt, hogy a gondolatok tartalmától távolságot tartunk, és perspektívában szemléljük őket, akkor könnyedén beleragadhatunk abba a tévhitbe, hogy a dolgok ugyan változnak, mások ugyan változnak, én azonban pont ugyanolyan vagyok. A gondolatok praktikus dolgokban sokszor a segítségünkre vannak, az érzelmi kérdésekben pedig ugyanilyen gyakran félrevezetnek minket.
Meséljük a meséket önmagunknak önmagunkról: ilyen vagyok, ilyen nem vagyok, ezt szeretem, azt utálom, ebben jó vagyok, abban meg rossz. Amikor hagyjuk, hogy magukba tekerjenek ezek a gondolatok, akkor nem vesszük észre, hogy már maga a megfogalmazás is irreális. Hiszen hol ilyenek vagyunk, hol olyanok. Elég csak visszagondolni az eddigi életünkre: tíz, húsz, harminc, negyven éve is ugyanilyen voltam? Ugyanazok a témák voltak a fontosak, mint most? Ugyanazok a kérdések foglalkoztattak? Nyilván lesznek jelenségek, amelyek a felszínen velünk maradtak, különösen a szeretem-utálom kategóriákon belül (legyen az kaja, foci vagy bármi más), ám még a látásmódunk is változik. Ráadásul életünk első éveire nem vagy alig emlékszünk – tudatosságunk egy nagy ködből emelkedik ki: honnan tudjuk, hogy 3 évesen is „lényegében ugyanolyanok” voltunk, mint negyvenévesen, ha egyszer nem is emlékszünk rá?
A pozitívnak tűnő belső ön-történetek is az ellenségeinkké válhatnak, ha azok mereven rögzítik a belső önképünket. A mindfulness-tanfolyamokon, melyeken tanítok, visszatérően találkozom ezzel a nehéz jelenséggel. Tegyük fel, hogy van egy nő – hívjuk Mártának – két kiskamasz gyerekkel meg egy férjjel. Már ötven felé közelít ez az anya, egy igazán sikeres életet tudhat maga mögött. Cégvezető, sikeres a munkájában, sokat sportol, még mindig szuperül néz ki, büszke lehet a gyerekeire, akik igazán elragadó, okos, önálló kölykök, még a férjével is minden rendben. Síelni járnak, egzotikus nyaralásokra, együtt triatlonoznak, szeretik egymást, vannak ugyan nehézségek, de minden rendben. Márta úgy hiszi, joggal gondolja azt, hogy „én egy okos, sikeres, erős nő vagyok, beteljesítem a saját lehetőségeimet, van energiám, életcélom”. Aztán a férjet váratlanul egy komoly, potenciálisan halálos betegséggel diagnosztizálják, és Márta összeomlik. A pánik érzetei, a különféle pszichoszomatikus rosszullétek egyre gyakoribb vendégei lesznek, ő pedig küzd velük, majd kétségbeesik, hogy mi ez.
Összeomlik az évtizedeken át építgetett identitás. Márta elkeseredetten próbálkozik, hogy visszatérjen a korábbi önképéhez, ám az most már nem érvényes. Márta ugyanis most nem egy erős, energikus nő, hanem egy aggódó, ijedt nő, aki előtt sötét perspekítvák merültek fel. Nem akarja elveszíteni a férjét, megrémíti, hogy egyedül marad a 11 és 12 éves gyerekkel. Hiába jár futni, edzőterembe, egyre rosszabbul van. De mindenképpen jól akar lenni. Pánik, stresszelés, állandó agyalás – és rövidesen talán nem is az Márta legnagyobb problémája, hogy mi lesz a férjével, hanem az, hogy ő maga képtelen visszatérni az élete egy korábbi fázisába.
Pedig ha megengedjük magunknak, hogy a dolgok bennünk és körülöttünk változzanak, akkor megtapasztalhatjuk, hogy ez a változás állandó bennünk is, kürölöttünk is. Nincs kőbe vésve, hogy kik, milyenek és hogyan vagyunk. Talán sokáig erősek voltunk, aztán gyengék leszünk, és akkor azt gyakoroljuk, hogy megbarátkozunk a gyengeséggel – hiszen ez az út vezet a gyengeség elengedéséhez. Ellenállásunkkal csak súlyosbítjuk a problémát. A történetbéli Márta aztán a mindfulness-tanfolyam időszaka alatt megtanulta, hogy együtt lehet ezekkel a nehéz érzésekkel, nem lesz abból semmi baj. Megengedheti magának a szomorúságot, az aggódást, a félelmet. És váratlanul azt vette észre, hogy ez a megengedés lehetővé teszi a nehéz érzések elmúlását. Csak ez a tapasztalás segített neki abban, hogy végre puhítani tudjon azokon a belső elvárásokon, amelyeket önmagával szemben – teljesen hiába – támasztott.
Márta történetének egy másik változatával is rendszeresen szoktam találkozni. Ilyenkor az önmagunkról szóló, rögzült hiedelmek uralkodnak rajtunk, az életünkön, egyszerűen azért, mert hiszünk neki. „Nem, én nem ilyen vagyok…” „Inkább ezt kellene csinálnom, azt meg nem kellene csinálnom…” „Régebben erős/okos/gyors/szép stb. voltam, most meg már nem – valami nagy baj van velem!” Amíg nem búcsúzunk el tőlük, addig ezek a hiedelmek uralkodnak rajtunk. Ilyenkor azt szoktam látni, hogy a mindfulness-gyakorló minden igyekezete ellenére csak egy helyben topog. Tele van szemrehányással, amelyeket hol önmagának („Miért nem vagyok képes arra, hogy…?”), hol a világnak küld („Miért pont velem történik ez?”). Gyakorlással ebből a megragadásból is ki lehet jönni, de csak „helyes” gyakorlással, amelynek során semmi másnak nem tartjuk a gondolatokat, mint a tudat eseményeinek.
Amikor úgy érezzük, megfeneklett az életünk, a sok-sok „miért?”-kérdés mellett föltehetjük magunknak a kérdést: kinek/minek tartom magam? Melyek azok az önmagamra vonatkozó, állítólagos „tudások”, amelyek a változás útjában állnak? Nemcsak a mindfulness módszerei segíthetnek bennünket abban, hogy nagyobb távolságot nyerjünk a saját gondolatainktól, vannak más, működő megközelítések is. Mindegy, mi az eszköz, a lényeg, hogy hozzáférhető eszköz legyen, és képesek legyünk gyakorolni.
A mindfulness útja annyiban jól hozzáférhető, hogy elég csak eljönni egy 8 hetes tanfolyamra, és ott el lehet sajátítani a gyakorlás alapjait. Az MBSR-tanfolyamok első négy hetében figyelmünkkel felderítjük a testet, és csak miután „leföldeltük” magunkat a saját testünkbe, azután gyakoroljuk azt, hogy úgy szemléljük a gondolatok jövés-menését, akár a felhőket az égen. Novemberben indul a következő tanfolyam szerda esténként, részletek itt.
