Közeledik az év vége. Karácsony = ünnepek, ajándékok, pihenés, jókedv. A mesekönyvekben és a romantikus vígjátékokban ez talán tényleg így van, ám a valóság meglehetősen különbözik ettől az idilli képtől.
Mi az „ünnepi nyomás”?
Ahogyan egyre közelebb a karácsony, a legtöbb felnőttre egyre nagyobb nyomás nehezedik. Meg kell szervezni a közeledő ünnepeket, ajándékokat, ételeket. Karácsonyfát kell szerezni, számtalan dolgot ki kell találni – a rokonlátogatástól az ünnepi menükig. Ráadásul nagyon sok dolgozó ember ekkor fokozott munkaterheléssel is szembesül: bizonyos cégeknél ilyenkor évvégi hajrá van vagy a pénzügyi zárás miatt, vagy épp azért, mert a szabadságolások kitörése előtt előre el kell végezni egy csomó feladatot.
E nyomást sokszor kiegészíti a szegénység miatti szorongás – amit gyakran a másokkal való összehasonlítás okoz. „Lám, X-ék vagy Y-ék megtehetik, hogy ezt vagy azt vegyenek a gyereknek, én meg örülök, hogyha normális kaját tudok tenni az asztalra.” „Egyedül nevelem a gyerekeimet, és egyszerűen nem tudom megszervezni, hogy ott legyek a gyerekek karácsonyi műsorán és még dolgozzak is.” „Egyszerűen nem engedhetem meg magamnak, hogy szabadságot vegyek ki a két ünnep között, úgyhogy idén nem megyünk a nagyiékhoz.”
Ha az emberek őszintén válaszolnának rá, mennyire várják a karácsonyt, biztos vagyok benne, hogy jó sokán mondanák azt: legalább annyira félnek tőle, mint amennyire várják. Anyagi helyzettől függetlenül. Van ugyanis egy belső, titkos elvárásunk, ami a tündérmesek fonalán halad: az ünnep varázslatos, boldog, családias, kedves, jókedvű. Ám ez jó eséllyel igen távol áll a valóságtól. Néha a családi ünnepek a lehető legkeserűbb érzelmeket kavarják fel. Ellentétek, viták, veszekedések tarkíthatják az évvégi ünneplést, vagy éppen olyan emlékek jöhetnek elő, amelyeket a legszívesebben már rég elhantoltunk volna.
És – tetszik, nem tetszik – a karácsony számtalan ember életében mutat rá arra a helyzetre, amelyről legszívesebben sose vennének tudomást: a magányra, az elszigeteltségre, a fájó egyedüllétre. A mai modern társadalmakban egyre többen élnek egyedül – egyáltalán nem önszántukból. Jónéhányuk számára már az ünnep közeledése is fájó tapasztalat. Látni, ahogyan mások sürögnek-forognak, hogy a szeretteiknek örömet szerezzenek, csak még jobban emlékeztethet arra, mennyire egyedül vagyunk.
A „nem normális”-szindróma
Amikor az ünnepi hónapban magunk alá kerülünk, akkor – valamilyen titokzatos oknál fogva – általában meg vagyunk róla győződve, hogy „mások” teljesen rendben készülődnek vagy ünnepelnek. „Mindenki más” Csodaország szuper karácsonyát ünnepli, csak én vagyok depressziós, dühös, magányos, elkeseredett, csalódott.
Az eszünkkel persze tudjuk, hogy ez valószínűleg nem így van, ám automatikusan megjelenő negatív gondolataink azt súgják nekünk, hogy a baj velünk van. Nem vagyok normális. Vagy a családom nem normális. Ennek nem így kellene lennie. Valami alapvető baj van velem, velünk. Miért csak nekem van ilyen borzasztó családom?! Ismerős mondatok?
Ezzel a hozzáállásunkkal talán még nagyobb fájdalmat okozunk magunknak, mint amekkorát az eredeti nehéz érzelem okoz – legyen az szomorúság, harag, magány, bármi. Hiszen úgy gondoljuk, hogy az, amit érzünk, elválaszt minket a közösségtől, a többiektől. Az olyan társas ünnepeken, mint a karácsony vagy az újév, ez a gondolkodás különösen fájdalmas lehet. Nem véletlen, hogy az öngyilkossági statisztikákban a december mindig az első helyen szerepel a hónapok között.
Fogalmam sincs, mi okozza azt a gondolatunkat, hogy „másokkal minden rendben van, csak én vagyok ilyen nyomorult” – de időről időre én is megtapasztalom ennek a lehengerlő tévhitnek az erejét. Mert mi is történik, amikor bedőlünk ennek a téveszmének? Először is elkezdjük leértékelni önmagunkat, csökken az önbecsülésünk, szégyenkezni kezdünk – és talán elkezdünk azon dolgozni, hogy a nehéz érzéseket, érzelmeket valahogyan kioperáljuk magunkból. Vagy legalább ne vegyünk róluk tudomást.
Öngyógyítás: ellenállás és elkerülés
„Önmagunk megjavításának” az egyik módja, hogy valahogyan jobb kedvre derítjük magunkat. Úgyhogy beveszünk egy Xanaxot, megiszunk pár pohár alkoholt, esetleg valami egyéb tudatmódosítóhoz nyúlunk – hiszen a tévében is azt láttuk, hogy „nincs idő a fájdalomra”. Ez a megoldás ideig-óráig talán működik is, de ha rendszeresen így csillapítjuk a fájdalmunkat, akkor valójában jóval nagyobb problémát hozunk létre, mint amilyen az eredeti volt. Ráadásul a pszichoaktív szerek letompítják az érzékelésünket, és bár ideiglenesen fájdalom nélkül vagyunk, ez az állapot mégsem ugyanaz, mint amit el szeretnénk érni.
Tevékenységekkel is elterelhetjük a figyelmünket a zavaró érzelmekről. Belevethetjük magunkat a házimunkába, a tévézésbe, a sportba, az evésbe, a bulizásba – lényegében bármibe, ám ekkor is azt fogjuk tapasztalni, hogy ettől még nem jutottunk el Csodaország szuper karácsonyára. Még szenteste is halálra sütjük-főzzük magunkat, hogy ne kelljen saját érzéseinkkel szembesülni – és mivel szembesülünk? Egy jó nagy fáradtsággal, amely esélyt sem ad, hogy átéljük az ünnep szeretetteli pillanatait.
Ezekkel a stratégiákkal csak tovább súlyosbítjuk szenvedéseinket, sőt gyakran függőségbe taszítjuk magunkat. A magyar társadalom kb. kétharmada túlsúlyos vagy elhízott – vagyis nem azért eszik, mert a testének szüksége van rá, hanem azért, mert gyakran csak az evéssel képes magának örömet okozni. Már majdnem 800 000 magyar szenved a főként a túlevéssel, illetve a mozgásszegény életmóddal összefüggésbe hozott 2-es típusú cukorbetegségben, és számuk évente 5-10%-kal nő. Kb. egymillió ember alkoholbeteg, a gyógyszerfüggők száma kb. 200 000, de ennél jóval többen vannak azok, akik a különféle hangulatjavítókkal és altatókkal rendszeresen visszaélnek.
Ezekkel a szerekkel azonban nemcsak a fájdalmunkat tompítjuk, hanem az örömérző képességünket is. Zsibbadt aggyal veszünk részt az élet élvezetes és szenvedéssel teli részeiben egyaránt, ez további hiányérzetet okoz bennünk, amelyet úgy érezzük, újra csak csillapítani kell – s máris egy ördögi körbe kerültünk.
A nehéz ünnepi érzelmek a mindfulness tükrében
Az első lépés a probléma megoldása felé a problémával való szembesülés. Az elkeseredettséget, a haragot, a depressziót vagy a magányt nehéz megélni – hiszen ezek nehéz érzelmek, állapotok. Ez természetes. Nyilván még nehezebb megélni mindezeket abban a felfokozott környezetben, ahol elvárásként jelentkezik, hogy mindenki legyen boldog, jókedvű, elégedett és szeretetteli. Ám elvárások ide vagy oda, ha én szomorú és magányos vagyok, akkor nekem most ez az élet. Ezt tapasztalom.
Ez az emberi civilizáció – nézzünk akár Keletre, akár Nyugatra – valamiért úgy jött létre, hogy gyakran nem illik, nem helyes vagy nem szabad kifejezni a nehéz érzelmeinket. „Ne sírj már!” „Nem szabad idegeskedni.” „Miért vagy ilyen dühös?” „A jó gyerek nem viselkedik így.” Hányszor hallottunk már hasonlókat? Lehet, hogy mi magunk is mondtunk már ilyeneket. Thaiföldön például az a szokás, hogy ha valami nagyon fájdalmas történik, mindenki buzgón mosolyogni meg nevetgélni kezd abban a hitben, hogy a kellemetlen érzelmek beleégnek az ember arcába – és persze a karmájába. Úgyhogy a nehéz érzelmek kifejezése gyakran ott is elmarad.
Ezek a családi, társas elvárások oda vezetnek minket, hogy bizonyos érzelmeinket ne tartsuk érvényesnek. Ha karácsonykor rosszul érzem magam – valami baj van velem. Ha Szilveszterkor nincs kedvem ünnepelni – nem vagyok normális. Ha az ünnepi pezsgésben állandóan veszekszünk a családdal – az annak a jele, hogy valami nagy gebasz van velünk.
Pedig hát mit érdekli az érzelmeket az évvégi ünneplés? Ki mondta, hogy a karácsony olyan, akár egy Disney-rajzfilm zárójelenete? Ki ne élte volna át, hogy a december nyomasztó és fájóan üres ahelyett, hogy mókával és kacagással lenne teli? Teljesen normális, hogy megéljük az élet keserű nehézségeit – mutasson bármilyen dátumot a naptár.
A mindfulness tanítása szerint aminek ellenállunk, az fennmarad – amit megengedünk, az előbb-utóbb elmúlik. Ha gátat építünk egy folyóra, és egy csepp vizet sem engedünk át rajta, akkor a víz valahogy úgyis megkerüli a gátat, és átszivárog – sőt egy idő után valószínűleg a gátat is lerombolja. De ha megengedjük, hogy a víz szabadon folyjon, akkor harmóniában maradunk a természettel. És egy idő után talán nemcsak a legkeserűbb vizek folynak át rajtunk, hanem friss, édes vizek is. Neveltetésünk, társadalmi elvárásainkat felülírva megélhetjük az érzelmeinket. A legnehezebbeket is. Ideiglenesen akár össze is omolhatunk alattuk.
Hiába temetünk élve egy érzelmet – az úgyis visszatér, csak egy még rondább formában. Érzelmeink emberi létünk fontos összetevői, nélkülük unalmas és sivár lenne ez az élet. Sőt bizonyos kellemes érzelmeket néha csak az után tudunk értékelni, hogy már megtapasztaltuk a kellemetleneket. Annak az útja, hogy elengedjünk egy nehéz érzelmet, tetszik, nem tetszik, a nehézség elfogadásán keresztül vezet. Nem mondom, hogy ez egy könnyű út – de egyszerűnek egyszerű.
Ha már eldöntöttük, hogy ezt az utat járjuk, a legfőbb akadály az a családi-társadalmi kondicionáltságunk lehet, amely nem engedi meg, hogy hozzáférjünk az érzelmeinkhez. A mindfulness-tanfolyamokon rendszeresen találkozom olyan résztvevőkkel, akiknek nehézséget okoz saját érzelmeik észrevétele. Visszafojtottan, letompultan leélt évtizedek után ez természetes, de általában már pár hét gyakorlás után elkezd visszatérni az érzékelés.
Nem-azonosulás
Az érzelmek átélésének szükségessége nem azt jelenti, hogy azonosulnunk kell nehéz érzelmeinkkel. Attól, hogy magányt tapasztalunk, még nem kell magányos embernek elkönyvelnünk magunkat. Attól, hogy dühöt tapasztalunk, még nem lettünk egy életre dühös emberek. Van élettörténetünk, s ha visszanézünk, láthatjuk, hogy a megélt érzelmek lassan vagy gyorsan, de változtak életünk során, akár az évszakok.
Ha úgy érezzük, megragadtunk valamiben, az valószínűleg azért van, mert ellenállunk neki. Pont ezzel az ellenállásunkkal hosszabbítjuk meg a nehézség életét. És gyakran éppen azzal, hogy nem tartjuk normálisnak, amit érzünk, és valahogyan meg akarjuk javítani önmagunkat.
Az érzelmek jönnek-mennek a tudat terében, de mi értelme lenne bármelyikkel azonosítani magunkat, ha olyan múlandóak? És mi értelme lenne ellenállni nekik, ha egyszer múlékonyak? Elég ha megfigyeljük, tudomásul vesszük és átéljük őket. Többet aligha tehetünk – és nem is kell többet tennünk.
